Betyárvilág

Amit a betyárokról tudni lehet.

 

A „betyár” szó először írásos említésként 1744-ben lép fel a történelem színpadára, Kecskemét város jegyzőkönyvében.  A kortársak még nem tudhatták, hogy ez a szó – pontosabban az e szó mögé „rejtőzködő” rabló – milyen markáns lenyomatot hagy az újkori Magyarország társadalom- és kultúrtörténetében, milyen szimbólummá válik a feudalizmus ellen folytatott küzdelemben. A célom bemutatni, mik a betyárok népszerűségének elemei, milyen tényezők segítették elő, hogy gyakorlatilag a nemzeti öntudat egyik jelentékeny építőelemeivé váltak.  Mindezt igyekszem a „legendás” bakonyi betyár, Sobri Jóska alakjának kiemelésével megtenni. Mielőtt azonban elhamarkodott, sommás ítéletet, véleményt fogalmaznánk meg, át kell tekintenünk a betyárság fogalmi hátterét, társadalmi bázisát. Nem kerülhetjük ki a betyárvilág kialakulásának történetét, valamint az azt elősegítő tényezőket sem. 

 

A „betyár” szó maga valószínűleg perzsa-török eredetű, oszmán közvetítéssel került Magyarországra a XVI–XVIII. században. Az eredeti „bikar”, „bikiar”, „bekiar” jelzőt a dologtalan suhancokra éppúgy használták, mint a keresztények kigúnyolására, hitetlen gonosztevőkként ábrázolva őket. A betyár kifejezés meghonosodása nem is ment végbe az ország minden egyes szegletében. A Dunántúlon például kevésbé vert gyökeret. A hivatalos, levéltári iratok szinte egyáltalán nem használják, helyette nem meglepő módon inkább a „gonosztevő” és a „haramia” kifejezés dívik. Az általam mélyebben vizsgált „Sobri-korszak” levéltári irataiban „betyár” kifejezés egyszer bukkan fel, akkor is egy központi kormányzat részéről megfogalmazott iratban. .

 

Ki is az a betyár? Váry Gellért piarista tanár gondolatait nyugodt szívvel idézhetjük: „A szoros értelemben vett betyár olyan ember, aki másnak a tulajdonát vagy titkon, vagy erővel elveszi, s emiatt kerülve az igazságszolgáltatás büntető kezét, erdőkben, réteken, vagy tanyákon bujdokol (…) Az igaz betyár csikósból, gulyásból, vagy más egyéb, pusztán lakó emberből szokott alakulni. A betyár többnyire szép, hetyke legény, aki pörge kalapban, czifra szűrben, patyolat gatyában, fegyveresen és lóháton jár-kel (…) míg végre kézre nem kerül, s akasztófán fejezi be életét.”

 

Más megközelítésben – Szabó Ferencet segítségül hívva – a betyár „hetyke, virtusos, bátor legény”, akit csak az éhség hajtott munkavállalásra, akkor is rövid időre szegődött el.  A XVIII. században a „betyár” kifejezést még főként napszámosok, idénymunkások megnevezésére használják, sőt, családnévként is használatos volt.  A szó pejoratív tartalommal csak a későbbi évtizedek során töltődött fel.

 

A „betyár” szónak emellett léteztek különböző régiónként eltérő alakváltozatai, fajtái illetve azzal rokon értelmű szavak is. Jól mutatja a korabeli Kárpát-medence nyelvjárásbeli-néprajzi gazdagságát a Gönczi Ferenc etnográfus által vizsgált Somogy. Itt a betyár-zsivány szavak között némi jelentésbeli különbség is fellelhető, a betyár a közhiedelem szerint „becsületes, csak a gazdagoktól rabol, míg a zsivány a közönséges rablógyilkosok jelzője.  Sajátos jelentésbeli árnyalattal bírnak az olyan kifejezések, mint a kertalja-, fűzfa- és krumpli betyár. Ők csak alkalmi lopkodók, nem őrzik hivatásszerűen a betyáréletet. A kapcabetyárokról megvetően emlékezett a nép is: „embert is öltek, a szegény utast is kifosztották.”  A falvakban éltek „betyárkodók” is, a falurosszait gúnyolták így. Szintén elterjedt szinonimája a betyároknak a szegénylegény – Gönczi Ferenc a „háborús utóélet tüneteiként” (1848–49-et értve ez alatt – T. Á.) értelmezi ezeket a fiatalokat: „foglalkozáshoz nem jutott, vagy azt kerülő egyén.” 

 

A betyárság döntően két csoportba sorolható. Az alföldi betyárok pusztai lovas betyárokként főként a nagyállattartáshoz, állatkereskedelemhez kapcsolódtak.  Legjelesebb képviselőjük minden idők leghíresebb/leghírhedtebb (el kell ismerni: Sobrit is megelőzve) magyar betyárja, Rózsa Sándor volt. A másik nagy csoportot az ún. Hegyvidéki betyárok alkották, lényeges különbség, hogy az eltérő természetföldrajzi viszonyok következtében ők gyalogszerrel járták áldozataik portáját, a nyomukba eredő pandúrokkal szemben az ebben a korszakban végtelennek tűnő, napfénytől elzárt erdőségek természetes menedéket képeztek. Legfőképpen a „bakonyi betyárokat”, így Sobrit lehet itt megemlíteni.

 

Kikből is lettek a betyárok? Itt elsősorban a pásztorságot kell számításba vennünk, amelynek létszáma a 18. század végére elérte a 100 ezer főt.  Az ő életmódjuk lényegesen eltér minden más társadalmi csoportétól, élesen el kell különítenünk még a parasztságétól is. A pásztor-életforma „alap-élménye” a magány. Elzárkózik a társadalomtól, nem jár iskolába, nem sajátítja el a parasztságra (így a falu nagy részére) jellemző etikettet. Ez nem jelenti azt, hogy a pásztorok ne követnének egy saját maguk által kialakított normarendszert. Az azonban szöges ellentétben áll a társadalom többi részére (és az államra) jellemző viselkedési szabályok együttesével. A pásztoroknál például a másik nyájából való jószág-elhajtás nem minősül bűnnek, inkább virtusnak, apró csínytevésnek. Az számíthatott a többiek lenéző pillantásaira, aki elszenvedte a lopást, aki nem volt elég éber. Ahogy Mikszáth Kálmán „Az a fekete folt” c. halhatatlan novellájában írja: „Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.” .

 

Mikszáth rátapintott egy újabb sarkalatos kérdésre, mellyel foglalkoznunk kell, ez pedig a pásztorság és az állam, megye, a hivatalos hatalmak közt tátongó világnézeti „szakadék”. A témával részletesebben Hobsbawm brit történész foglalkozott, igaz, nem annak magyarországi, hanem dél-európai vonatkozásaival. A „társadalmi banditizmus” („magyarra” fordítva: betyárvilág) kifejlődésének gyökerét abban látta, hogy az állam és lakosainak egy része (akár a parasztok, akár a pásztorok) kölcsönösen nem értik egymást.   Véleménye szerint tehát banditává úgy válik valaki, ha olyan bűnt követ el, amelyet a környezete nem tekint annak, az államhatalom viszont igen.  Hobsbawm példaként erre a vérbosszú gyakorlatát hozta fel elsőként, a hazai viszonyokra átültetve mi a lopást – vagyis a „juhászvirtust” tehetjük meg a „betyárkarrier” kiindulópontjának.

 

 A pásztorok emberi kapcsolatai is jóval gyengébbek voltak a korban megszokottnál. Nem volt számottevő vagyonuk, és ingatlanuk sem, következésképpen a pásztorok nem kötődtek semmihez és senkihez. Azt is tudnunk kell, hogy a pásztorok és a parasztok kölcsönösen lenézték egymást. A pásztorok értékrendjének központjában a korlátlan szabadság eszménye állt, erre voltak a leginkább büszkék. Nem ismerték a kemény, megfeszített munkát, a „földmíves nép verejtékes munkáját”, az általuk előállított értéket sem becsülték.  A végtelen pusztákon, vagy a zegzugos, sötét erdőségekben csavarogtak, „kujtorogtak”. A tulajdont kevéssé tisztelték, a pásztor- és a betyár-értékrend sok tekintetben átfedést mutat, logikus, hogy a betyárok elsőszámú „szövetségesei” a pásztorok voltak – ahogy ezt a levéltári iratok is alátámasztják.  

 

A pásztortársadalom rendkívül erősen hierarchializálódott. Legalul a disznókat őriző-terelgető kondás szerepelt, a legnagyobb tiszteletnek a lovakkal foglalkozó csikós örvendhetett. Nagy szégyennek számított, ha valaki apja hivatásához képest alacsonyabb „kasztba süllyedt” (például juhász-gyermek létére kondás lett) oly nagy szégyennek, hogy nem ritkán inkább a világgá menést, a betyár-életet választották.   Emellett a túlzott „karrierizmus” sem volt jellemző rájuk. Vahot Imre, ismert reformkori publicista írja elismerően Sobri öccséről: „Nem akart több lenni az apjánál”.

 

Azt már tisztáztuk tehát, hogy a betyárok jelentékeny része a pásztorság soraiból kerül ki, ez a réteg képezi a betyárság elsődleges társadalmi bázisát. A jelenség mélyebb megismeréséhez viszont önmagában ennek a ténynek az ismerete nem elégséges. Tisztában kell lennünk a bomló feudalizmus korának, Magyarországának néhány alapvető jellegzetességével. A feudalizmus társadalmi-gazdasági rendszere magában rejtette például a földesúri önkény lehetőségét – legfőképpen az úriszék jogának gyakorlásával.

 

Valószínűleg azonban ez a tényező volt a kevésbé jelentős, a földesúrnak sem volt érdeke jobbágyainak fölösleges zaklatása, sanyargatása, az ő szempontjából nézve az volt az üdvözítő, ha jobbágya minél többet tudott termelni, ehhez pedig nyugodt körülmények kellenek. Másrészről a betyárság kialakulásával foglalkozó kutatók között is összhang van a tekintetben, hogy volt egy foglalkozás, amelynek tagjai számára szinte kitaposott út vezetett a betyárvilágba. A kor haramiáinak utánpótlását többnyire valóban a pásztorok biztosították. A „zsarnokoskodó földesúr” félig-meddig valóságos mítosza mellett nem mehettünk el szó nélkül, de a marxista történetírásra jellemző túlzásokat tanácsos leszűrnünk.

 

A pásztorok a korabeli Magyarországnak egy sajátos, jól elkülönült, erősen hierarchizált csoportját alkották. Legelöl helyezkedett el a csikós, majd a gulyás, akit a juhász követett. A pásztortársadalom legalsó lépcsőjét a kondások alkották. Mindegyiknek megvolt a maga tradicionális eszköze, mely egyszerre jelezte viselője rangját és mesterségét. A csikósé a karikás, a gulyásé az ólmos bot, a juhászé a gamós bot, a kondásé pedig a balta volt. Hogy mennyire élesen látszódtak a korban a mesterségen belüli határok, azt jól jelzi az a hagyomány, miszerint egy öntudatosabb csikós már nem is fogadta a kondás köszöntését.

 

A társadalomtól elkülönült élet, a mostoha körülmények és a magárahagyottság, magárautaltság érzése megedzette, megkeményítette az embereket. Ezek a pásztorok mogorva, szótlan, magának való, hirtelen haragú és öntörvényű emberek voltak, akiknek bizony először eljárt a keze, s csak azután kérdeztek vagy magyarázkodtak. Ők a társadalmi szabályokon és normákon kívül estek, hiszen messze az emberei közösségektől, hónapokon keresztül magányosan, vagy saját társaik közösségében éltek. A faluba is csak néhanapján tértek vissza, többségüknek ott volt a szállása, ahol a nyáj-gulya- konda-ménes éppen tartózkodott. De ha be is mentek a falvakba, akkor a hírek heteken át arról szóltak, hogy micsoda dorbézolást, ivászatot és verekedést rendeztek a kocsmában. S ilyen alkalmak után bizony több embert véres fejjel, törött csontokkal ápoltak a javasasszonyok.

A falu közössége és a hatóságok veszélyforrást láttak ezen emberekben, akiket nem tudtak ellenőrizni vagy megfigyelni, akikre nem vonatkoztak a társadalmi szabályok, hiszen fittyet hánytak azokra, és akiknek nem lehetett parancsolni. Éppen ezért ők egy különös társadalmi csoportot alkottak, akikkel szemben a „többségi társadalomnak” bizony előítéletei voltak. Azt rebesgették róluk, hogy bűnös lelkek, magányra vágyók, emberi közösségbe nem való személyek. S ha nem is teljesen felelnek meg e sztereotípiák a valóságnak, annyit azért mégis leszűrhetünk belőlük, hogy a falu közössége is elutasította vagy kitaszította ezen embereket. Legjobb volt őket messze, távol tudni a közösségtől, főleg hogy ilyen módon még a falu is hasznukat tudta venni. Látható, hogy viselkedésükben szinte már előrevetítik a pásztorok azokat a magatartásformákat és személyiségvonásokat, amelyeket a betyárokkal azonosítunk. Ezekhez párosult az a szokásos és sajátos pásztor hagyomány és értékrend, hogy az urat vagy gazdát meglopni, vagy megkárosítani szinte dicsőség volt. A legtöbb fiatal pásztorral szemben idősebb társaik meg is fogalmazták ezt a fajta elvárásukat. A fiatalok pedig megcselekedték ezen „betyáros tetteket”, hiszen, ahogy ők mondták: jut is, marad is. Több száz egyedből álló nyájakban még a legavatottabb szemeknek sem tűnik fel néhány új jószág. A pásztorok sem ítélték el egymást közt az efféle jószágcserét, amit ők „szerzésnek” mondtak, az új állatokat pedig „vendégnek”. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy egyszer ők loptak társaiktól, máskor tőlük loptak. Valahogy mindig megoldották, hogy ne legyen hiány a létszámban, mikor számadásra kerül sor. Az idő teltével aztán e jószágszerzések állandósultak, egyre gyakoribbá váltak. Jó néhány pásztor már nem tudott megálljt parancsolni magának, életvitelszerűen lopott, rabolt, „szerzett”. Vahot Imre így látta útirajzában a pásztorokat: „Ha a pásztornépünk eredeti életmódját, s rendeltetését közelebbről megvizsgáljuk, meg kell engednünk, hogy ők a természeti jogokat kissé szabadabban gyakorolhatják, mint mások, s a szilaj állatjaik közt valamivel vadabbak is lehetnek, mint más néposztály. Ez okozza azt, hogy pásztornépünk bátrabb, mokányabb, elevenebb, hetvenkedőbb, kicsapongóbb, mint más egyébbel foglalkozó köznépünk.” Amikor aztán a cselekedetekre fény derült és törvény előtt kellett felelni a tettekért, a legény megugrott és kezdetét vette számára az évekig tartó „betyárélet”. Kezdetben magányosan folytatta száműzött életét, de a legtöbb „ifjú betyár” hamar ráunt erre és valamelyik betyárbandához csatlakozott, vagy valamely híresebb betyárnak ajánlkozott fel szolgálatra.
 

 

Az előbb említettnél lényegesen fontosabb tényező volt a katonaállítás, vagyis az újoncozás rendszere. Az országgyűlés kezében az újoncmegajánlás joga volt az egyik – bár a korszakban már egyre inkább elhalványuló – „fegyver” a bécsi központi kormányzattal vívott küzdelemben. A megajánlott újonclétszámot felosztották a megyék között, majd azok végül járásról-járásra, városról városra és faluról falura haladva határozták meg az egyes településeknek kötelezően kiállítandó újoncok létszámát. A katonai szolgálat időtartamáról tudnunk kell, hogy a XIX. század elején életfogytig vagy megrokkanásig tartott, (az 1830-as országgyűlés csökkentette le 10 évre) ráadásul a katona szülőföldjétől több száz, vagy ezer km-re, a Habsburg Birodalom valamelyik távoli szegletében, idegen földön, idegen vezényleti nyelven, idegen érdekekért kellett leszolgálni ezt a hosszú időt. Természetesen a kor férfiúi számára ez cseppet sem volt vonzó. 10-12 év alatt teljes mértékben kiszakadhatnak közösségeikből, a visszailleszkedés szintén problémákkal járhatott. Az önként jelentkezés nem volt általános, így maradt a sorozás, azt, hogy kinek kellett beállni a hadsereg kötelékébe, a helyi elöljáró döntötte el.  Nyilván a módosabb, a faluban tekintélyesebb ember behívásának esélye a faluvégi ágrólszakadt legényekhez képest elenyésző volt. De ebben nem kell látnunk valamiféle „tudatos gonoszságot”, egyszerűen a közösség jól felfogott érdekeiről van szó. Annak kellett behívóra számítania, aki a falu társadalmának perifériáján helyezkedett el, munkája (vagy éppen dologtalansága) a többiek számára legkevésbé hasznos, vagy éppenséggel kifejezetten káros volt. Az újoncok így főleg a „falurosszaiból” kerültek ki. Ha már behívásukra került sor, jellemükből adódóan, illetve abból, hogy nincsen veszítenivalójuk, könnyen szökésre adhatták magukat. Innen már egyenes az út a bujdosók, a betyárélet felé. A szökések magas számára következtethetünk abból, hogy a katonaszökevényekről a században nyilvántartást vezettek, azaz semmiképpen sem lehetett elszigetelt jelenség. 1800-ban történt, hogy egy csapat újonc lefegyverezte az őket kísérő katonákat, pandúrokat, ezt követően raboltak és fosztogattak.

 

A katonaság terhe alóli kibújásra mások az elszökés helyett sokkal brutálisabb megoldást választottak. 1944-ben megjelent munkájában Gönczi az öncsonkítás gyakorlatát a cigányságnál találta kirívóan magasnak.  A katonaszökevények és a betyárok közötti kapcsolatra jó példa Sobri bandája is, a tagok nagy része úgyszintén a dezertőrök soraiból származott.  Megállapíthatjuk, az újoncozás rendszere gyúanyagul szolgált a betyárvilág kirobbanásához.

 

Az újoncozás relatíve igazságtalansága mellett kiemelt szerepet tulajdoníthatunk a korabeli hazai börtönök elavultságának. Ez a felvilágosodás szellemével összeegyeztethetetlen volt.  Ekkoriban már előtérbe került a börtönök javító-nevelő szerepének a hangsúlyozása, de ez ekkor még csak „idea” maradt, a valóságban inkább a kegyetlenkedések, a túlzsúfoltság, mocsok, betegségek és a gyakori elhalálozás voltak a jellemzőek. Bár a tárgyalt korszak börtöneinek állapotáról nincsen összefoglalás, - jelen dolgozat keretei pedig a börtönök részletes feltérképezésére nem adnak lehetőséget – az 1869–72 közötti szegedi várbörtönben uralkodó viszonyokról Csapó Csaba készített részletes leltárt. Ebből megtudhatjuk, hogy a vizsgált négy év alatt – amely a királyi biztosság négy éves működéséhez köthető – az 1597 letartóztatott személyből 415 hunyt el a börtönben, a halálozási ráta majdnem 25%.  A halálozások okai többnyire különféle tüdőbetegségek voltak, ez egyértelműen a túlzsúfoltság, a rossz higiéniás viszonyok számlájára írandó. Ha ez előfordulhatott az 1870-es években, akkor az 1800-as évek elején a körülmények szinte borítékolhatóan rosszabbak, esetleg ugyanilyenek voltak. Ezt természetesen a kortársak is érzékelték, nem hiába került napirendre a börtönügy kérdése az 1832–36-os és az 1839–40-es országgyűlésen is.

 

Ellenben lényegi változás, mint a fenti példából is láthatjuk, évtizedek alatt sem történt. A betyárvilággal és Sobri Jóskával, különös részletességgel foglalkozó Eötvös Károly a betyárélet kialakulásának magyarázatára a börtönrendszer sanyarúságát első helyen teszi meg memoárjában.  A börtönőrök esetleges túlkapásairól, kegyetlenkedéseiről nem tudunk biztosat – nem indult soha nyomozás, vizsgálat a feltételezhető visszaélésekről. 

 

Nem csoda hát, hogy sok rab megelégelte keserű helyzetüket, és szökésre adta a fejét. (Abból, hogy ez viszonylag sokszor lehetett sikeres, szintén következtethetünk a honi börtönök színvonaltalanságára.) Itt nem kell feltétlenül a legnagyobb gonosztevőkre gondolnunk, több ifjú, apróbb vétségért került oda - a pásztorfiúk esetében igen gyakran beszélhetünk tolvajlásról - de az ő vállukra az a pár hónap vagy év is elviselhetetlen terhet rótt. Eötvös Károly is kesergett azon, hogy ez az embertelenség sok lelket véglegesen „elvadított”, holott a cél éppen az igaz emberré nevelés kellett volna, hogy legyen.  A szerencsés meneküléssel a társadalomba már nem volt visszaút, az determinálta a bujdosó, szegénylegény-életmódot.  Ugyanakkor a betyárrá váláshoz kisebb részben hozzájárultak olyan egyéni szerencsétlen sorsok is, mint például a pásztorok, cselédek szolgálatból való elbocsátása.

 

Magának a betyármozgalmak megerősödéséhez a társadalmi-gazdasági zavarok mellett hozzájárult a büntetőjog következetlensége is. Magyarországon még a XIX. század első évtizedeiben sem volt egységes büntető törvénykönyv!  (Az első rendszeres magyar polgári büntetőtörvényköny-tervezet a 1840-es években készült el, Deák Ferenc vezetésével. ) Az elégtelen büntetőjog szintén önkényeskedésre, visszaélésekre adhatott lehetőséget.

 

Nem feledkezhetünk meg az anyagi gondoktól terhelt, s éppen ezért alacsony létszámú, rosszul felszerelt, kiképzetlen a karhatalmi alakulatokról, őket is komoly tényezőként kell figyelembe vennünk, ha a betyárvilág kialakulásáról van szó. 

 

Miképpen is fejlődött ki ez a sajátos bűnözési forma az 1790-től 1830-as évekig (Sobri színre lépéséig) terjedő időszakban? Hudi József, kutatásai alapján a betyárvilág térhódítását három hullámban vélte felfedezni. 

A már tárgyalt társadalmi-gazdasági körülmények mellett a közvetlen előzmények közé tartozik az 1790-es évek éhínségei, majd az 1800-as évek elejétől jelentkező úgynevezett Napóleoni háborúk. A harmadik fontos mozgatórugó az 1820-as évek fellendülő gazdasága. Ez hozzájárult a társadalom polarizálódásához, az árutermelő parasztság „megizmosodásával” bővült a betyárok potenciális áldozatainak köre, a zselléresedés megindulásával a betyárok utánpótlása is kiszélesedett. Hudit kiegészíthetjük azzal, hogy a XIX. század második felétől felgyorsuló tanyásozás is kedvezett a bűnözőknek. 

 

A XVIII–XIX. század fordulóján már egyre több megyében alkalmaztak statáriumot - például a Hudi által kutatott Zalában is.  Békés vármegyében 1803-ban szükségesnek tartották a legkülönbözőbb – részben szabadságjogokat is korlátozó – intézkedéseket a haramiák ellen. Elrendelték, hogy a fegyverárusítás csak kijelölt helyen történhet, megparancsolták, hogy fokozottan ügyeljenek a „paripán, czifra nyeregszerszámmal közlekedőkre” . A Sobri-Milfajt-banda által később uralt Bakonyban és környékén is rendszeresen előfordulnak a kilencvenes évektől kezdve kisebb-nagyobb bűnügyek, a legnagyobb visszhangot Vida Marci felbukkanása váltja ki, a dezertőr 1811-ben szökött meg a veszprémi börtönből, s csak 1826-ban sikerült őt a vármegyei karhatalmi szerveknek elkapniuk, megölniük. 

 

Milyen eszközök álltak a hatóságok rendelkezésére? A már említett statáriummal, rögtönítélő bírósággal előszeretettel éltek a megyék. 1810-től kezdődően már kívánatossá váltak az olyan szigorú biztonsági intézkedések bevezetése, mint az út menti csárdák összeírása, az utak tisztítása, több pandúr kivezénylése.  Mai szemmel nézve a szabadságjogokat súlyosan korlátozó intézkedéseknek tekinthetjük a pásztorok és cselédek számára kirótt út –és bizonyságleveleket. A községek számára kötelezővé tették az éjjeliőrök foglalkoztatását az elhagyott területekre. Többször szóba került az is, hogy a pásztorokat tiltsák el a ló tartásától. Érdekes színfoltja a közbiztonság érdekében folyó diskurzusnak, hogy a klasszikus magyar liberalizmus óriása, az ekkor még ifjú Deák Ferenc is a lótartás szigorítása mellett foglalt állást. Tekintélye azonban ekkor még nem nyomott túl sokat a latban, rokona, Deák Antal hatására elvetették ezt az elképzelést.

 

A megyei/állami erőszakszervezetek mindezek mellett számítottak a helyi lakosság segítségére is, bár ez a fajta „népfelkelés” általában csak alacsony hatásfokkal működött. (Sobri Lápafői likvidálásakor is panaszkodott a helyi pandúrhadnagy a lakosság elégtelen közreműködésére. ) 

 

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a hazai „közbátorsági” viszonyok annyira elütöttek volna a korabeli Európa más államainak átlagától. A statisztikák szerint 1831–41 között a Magyar Királyság területén évente átlagosan 28 373-an sínylődtek börtönökben. Ez az akkori ország lakosságának 0,25%-a, ami nem számít kirívó aránynak a kontinensen. (Arra Hudi József elemzése nem térhetett ki, hogy hogyan alakultak a felderítési mutatók.) A különösen a nyugati világban elterjedt, magyarországi rablóvilágról szóló mítosz, melyet részben a bécsi sajtó is generálhatott, valótlannak tekinthetünk. A Bakony rossz hírét Eötvös Károly is sajnálatosnak tartotta, véleménye szerint ott csak Sobri és bandája működésekor érezhette magát veszélyben az utazó, azokat az időket leszámítva biztonságban volt.  Ezt a véleményét némi kiegészítéssel bár, de mi is elfogadhatunk. A Hudi által behatóbban vizsgált Zala megye és Káli-medence területén a közbiztonság alapvetően jó, a közbiztonság rohamos romlása – a napóleoni háborúk mellett – a harmincas évekre tehető. Ekkoriban tűnt fel a később legendássá váló betyár, Sobri Jóska és bandája is.

A dunántúli betyárvilág történetének három jellegzetes szakaszát különíthetjük el: az első bűnözési hullám a napóleoni háborúk kezdetétől az 1810-es évek végéig tart. A második a húszas évek második felét, a harmadik a harmincas évek második harmadát öleli fel. A közbiztonságot a napóleoni háborúk korában főként a katonaszökevények, az úgynevezett desertorok, továbbá a sorozás elől megszökött parasztlegények, felkelő nemesek veszélyeztetik. A húszas-harmincas évek bűnözésében meghatározó szerepet játszott a közviszonyok alakulása: a konjunkturális időszakban meginduló paraszti árutermelés keltette társadalmi feszültségek, ellentétek, majd a tízes évektől jelentkező pénzügyi infláció, gazdasági visszaesés. A társadalom legalsó, egzisztenciálisan veszélyeztetett rétegei képezték a bűnözés társadalmi bázisát: a pásztorok és más szegődményes szolgák, a talajt vesztett jobbágyok, zsellérek és a kisnemesek közül kerültek ki a betyárvilág képviselői.

A feudális rendszer válságának szembetűnő jele volt, hogy a reformkorban a nemesek "túlreprezentáltak" voltak a bűnügyi statisztikában. Veszprém megyében például 1831 és 1840 között 3714 elítéltet tartottak nyilván. Közülük 599 (16%) nemes származású, ami lényegesen meghaladta a nemességnek a megye összlakosságához viszonyított arányát. Az ország törvényhatósági börtöneiben s az uradalmak börtöneiben ugyanekkor évente átlagosan 23 873 személyt tartottak fogva, csaknem háromszor annyit, mint a korabeli Franciaországban.

Zsiványélet

A dunántúli betyárok élettere az erdő-mező - számkivetettségük, különös szabadságuk tükrösökre vésett jelképe is egyben. Lételemük az állandó mozgás, a megyék közti gyors helyváltoztatás. (A megyék katonasága a feudális jogszokás szerint ugyanis csak az illető megye határáig üldözte őket.)

A betyárok a kiscsoport-szerveződés szigorú normái szerint éltek. A csoport életét a teljes hatalmú bandavezér irányította. Ő volt a legerősebb egyéniség a közösségben. Az általa megszabott normákhoz mindenkinek igazodnia kellett. A csoportba kerülés feltételezte a jó egészséget, az állóképességet, a bátorságot, sőt a vakmerőséget. A normaszegés súlyos büntetéssel járt, az alkalmazkodni képteleneket a közösség rövid úton kivetette magából. A csoportot a vezető feltétlen híveiből álló szilárd mag tartotta össze.

A betyárokkal foglalkozó irodalomban egymástól lényegesen eltérő adatokkal találkozunk a csoportok nagyságát illetően. Zsoldos Ignác, a korabeli közállapotokat kitűnően ismerő megyei főjegyző szerint a Sobri-banda "legfeljebb 8 személyekből állott". Több csoport vizsgálata alapján azt mondhatjuk, hogy a legütőképesebb bandákat 4-8 fő alkotta. A kemény életfeltételekből következik, hogy a bűnözők többsége fiatal; általában a huszonévesek korosztályából kerülnek ki. Amikor 1836-ban a dunántúli megyék hajtóvadászatot indítanak az elszaporodott rablóbandák ellen, Sobri Jóska 27, Milfajt Ferkó 28 éves volt. A név szerint is ismert bandatagok közül az agresszivitásáról hírhedt Pap Andor, Sobri alvezére volt a legidősebb: közel járt az ötvenhez.

Az illegalitás törvényei szerint a betyárok gyakran megváltoztatták eredeti nevüket. Az álnevekből a levéltári források alapján hosszú listákat lehetne összeállítani. Sokszor egy-egy jellemző tulajdonság adta az új, tréfás nevet (például Teknyőhátú, Fűmag, Karalábi).

A bűnöző csoportok a módosabb nemességen kívül a polgárosodó rétegek, osztályok tagjaira jelentettek veszélyt. Előszeretettel támadták meg éjjel a kereskedők, a bérlők, a lelkészek házait, de előfordult, hogy a vásárból hazatérő kézműveseket fosztották ki.

 

Abban a korban a politika mindenhol és mindenkor jelen volt, nélküle megkerülhetetlenné vált az élet. A nádasok, erdők, mocsarak megteltek bujkáló, bujdosó emberekkel.

Az egyszerű nép, aki szemlélője és tanúja volt tetteiknek, egyre inkább együttérzéssel tekintett e férfiakra. Később e szimpátia már közvetett vagy közvetlen támogatássá fejlődött.

 

Ezen események nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a romantikus betyárkép kialakulhasson, ahol a szegény magyart pártolja és védi, míg az idegen, elnyomó, gazdag némettel és idegennel szemben fellép a nép egyszerű fia, a betyár.

 

Nem volt azonban könnyű dolguk az egykori betyároknak. Az újonnan felállított rendvédelmi szervek, melyek teljesen idegenek voltak a magyar hagyományokban, fokozottan figyelték és üldözték e személyeket. Javarészt nem magyar származású, hanem a Lajtán túlról hozott cseh, stájer, tiroli, morva stb. férfiakra bízta Bécs a magyarországi rendteremtést. Ezt azért fontos megemlíteni, mert az idegen elnyomás alatt olyan mértékű volt a lakosság szimpátiája a bujkáló, kódorgó, „betyárkodó” új társadalmi réteg felé, hogy magyar ember nem igen vállalta az üldözésüket, bebörtönzésüket, sanyargatásukat. Ezért idegen rendfenntartó ás bűnüldöző szervek bevetésére és alkalmazására kényszerült Bécs. Ezzel azonban etnikai színezetet adott a konfliktusnak, hiszen a magyar lakosság természetszerűen bújtatta, etette, támogatta, segítette a magyar bujdosókat az idegen megszállókkal szemben. Ezt hamar belátja a bécsi kormányzat is, hiszen folyamatosan érkeznek a bejelentések és a levelek, hogy a bűnlődözés eredménytelensége legfőképpen annak tudható be, hogy a lakosság pártolja és segíti a „bűnözőket”.

 

Ennek hatására újfajta rendvédelmi szervek alakulnak: perzekutor, pusztázó, pandúr, csendőr. Ezen szervek működtetéséhez nagyszámú és jól képzett, katonaviselt emberanyagra volt szükség, amelyet már nem tudott biztosítani a Lajtán túli terület. Ezért magyar embereket is felvettek ezen rendvédelmi szervekbe, aminek hatására újabb bakot lőtt a megszálló hatalom. Ezek az emberek ugyanis javarészt szintén ’48-49-es honvédek voltak, akik szolidaritást mutattak a kódorgó- bujkáló-vándorló elemek iránt, s ha csak valami égbekiáltó nagy bűnt nem követtek el, nemigen léptek fel velük szemben. Persze itt is akadnak kivételek.

 

A folyamatos üldöztetés, a magányos, társadalmon kívüli élet, az állandó futásra kényszerültség egyre jobban megedzette a bujkáló, rejtőzködő embereket. Sokan beletörődtek sorsukba és állandó életvitelre rendezkedtek be. Belátták, hogy vagy visszakerülnek a társadalomba, de akkor hosszú rabság vagy katonai szolgálat vár rájuk, vagy maradnak a társadalom határán, örökös szabadságban. Nem ideiglenes állapotnak tekintették többé a bujkálást, portyázást, rablást, hanem életformának.

 

Egyre jobban formálódott belőlük a kor sajátos társadalmi jelensége: a betyár.

 

A betyárbandák szervezeti felépítése

 

Azon betyárbandák, melyekbe az „ifjú betyárok” bekerültek, rendkívül tagolt és szervezett csoportok voltak. Mindenki tudta, hol a helye a közösségen belül, amit érdemei és képességei alapján érdemelt ki. A betyárbandákba való bekerüléskor az új tagnak bizonyítania kellett, hogy mihez ért, miben lehet társai hasznára. Erre azért volt szükség, mert egy betyárbanda szinte sosem lépte túl a hét fős keretet. Ha időnként nagyobb vállalkozásokra, portyákra, összecsapásokra került sor, csak akkor volt példa arra, hogy különböző betyárbandák szövetségre léptek. A hetes felosztás azonban ekkor is megfigyelhető volt. Egyesek szerint a betyárok, mint a legtöbb pásztorember, rendkívül babonásak voltak, akik bizonyos számoknak rendkívüli erőt tulajdonítottak, míg hitük szerint mások szerencsétlenséget okozhatnak. Meggyőzőbbnek látszik azonban az-az érv, hogy egy támadás vagy rajtaütés alkalmával a szemlélődő betyár, 6 társának tevékenykedését, mozgását még viszonylag könnyen nyomon tudja követni és koordinálni. Ha ennél nagyobb létszámú csoportot kéne figyelemmel követnie és irányítania, az már nagyobb kihívás lenne, és könnyen balul végződhetne a vállalkozás.

 

A hetes felosztású betyárbandába tehát nem kerülhetett be mihaszna legény. Valamihez mindenképpen értenie kellett s azt a valamit a legmagasabb fokon művelnie. Ennek bemutatása a csoportba való belépéskor történt. Itt a jelentkezőnek minden tehetségét össze kellett szednie, ugyanis nem volt második esély. Ha itt hibázott, nem próbálkozhatott többet, a csoport pedig vagy elűzte, vagy, rosszabb esetben, megölte. Nem babra ment tehát a játék. Ha sikerrel mutatta be tudományát a jelölt, akkor a csapat tagjává fogadták és elfoglalhatta az őt megillető helyet. Ez azonban fix volt, ugyanis a betyárbanda szerkezeti felépítése stabilnak tekinthető.. A betyárbandákban nem voltak csoporton belüli mozgások vagy átrendeződések. A kezdetkor nyújtott teljesítmény évekre, vagy egy életre meghatározta a betyár jövőjét, tevékenységi körét, szerepét és részét a zsákmányból. Jól körvonalazódó szerepkörök rajzolódtak ki, amelyeknek megfelelően kellett tevékenykednie a betyárnak.

 

A betyárbandákban a kölcsönös tisztelet és a megbecsülés uralkodott, melynek megsértéséért a legdurvább megtorlás következett. Általában a csoportból való kizárás dominált büntetésként, de a halál és a gyilkosság volt a leginkább visszatartó erő. A feladás vagy elárulás, a társak zsandárkézre juttatása szinte soha nem fordult elő, ugyanis ezt tekintették a leginkább megvetendő és utálatos cselekedetnek, amit ráadásul a „betyárbecsület” is tiltott. Ha egy betyár elárulta vagy feladta társait, annak hamar híre ment a „sorstársak” és a nép körében is. Innentől kezdve nem csak hogy egyetlen más betyárbanda sem fogadta be, de az élete is veszélybe került. Öntörvényű, erőszakos, durva emberekről lévén szó, ha úgy érezték a betyárok, hogy sérelmet követtek el rajtuk, azt azonnal megtorolták. Érdekeiknek ők maguk voltak a védelmezői, amiből egy kisujjnyit sem engedtek. Azért fontos ez, mert ezen emberek éveken, sőt, évtizedeken keresztül együtt éltek és haltak, étkeztek, harcoltak, menekültek.49 Az élet szinte minden területén egymástól függtek, aminek köszönhetően az egymásrautaltság mindennél erősebben volt jelen közöttük. Ha valaki megbontotta ezt a kört, az könnyen az életével fizethetett, még akkor is, ha az adott bandának ő volt a vezetője. A csoport szervezettsége, felépítése, stabilitása nagymértékben elősegítette, hogy egyes csoportok évtizedeken keresztül tudtak tevékenykedni a lebukás kockázata nélkül. Mindenki tudta a csoporton belül, hogy hol a helye, mi a feladata és mit várnak el tőle. Ezt azonban maximálisan teljesítenie kellett. A dolog többi része aztán már nem rá tartozott.
 

A betyárbandák működése

 

Magától értetődik, hogy egy ennyire szervezett társadalmi csoport a működésében is hasonló elveket követ, mint a felépítésében. Itt is mindenkinek megvan a maga szerepe, amelyet véghez kell vinnie ahhoz, hogy a csoport sikeres akciót hajthasson végre.

 

Éppen ezért az alábbi szerepkörök szerint tevékenykedtek a betyárbanda tagjai: a csoport vezetője a vezír, aki rendszerint középkorú férfi, aki elég tapasztalattal, ügyességgel és erővel bír. Őt érdemei és képességei alapján a társai választják meg maguk közül. Szinte soha nem fordul elő, hogy fiatal, tapasztalatlan legényt válasszanak, hiszen döntésével az egész csapatot veszélybe sodorhatja. Ugyanakkor az sem gyakori, hogy öreg korában is vezérkedik a betyár, ugyanis folyamatosan jelennek meg kihívók és trónkövetelők. Ennek hatására mindig a legrátermettebb személy tölti be ezt a tisztséget. Döntéseiben ugyan kikéri társai véleményét, ám egyedül parancsol és hozza meg a végső döntést. Ezt a többiek mindig elfogadják. Azért is fontos, hogy egy csoporton belül ki tölti be ezt a tisztséget, mert számtalan betyárcsapat közül a legtöbbet a vezéréről neveztek el, s a többi tagjáról vajmi keveset lehet tudni. Ők a háttérbe szorulnak, és ott tevékenykednek. A vezér alakja és tettei tehát kihatással vannak az egész általa vezetett betyárbanda megítélése.

 

A vezér mellett a legfontosabb szerepet a társ”, vagy az „öreg” tölti be. Ő egy idősebb, tapasztalt betyár, aki tanácsokkal látja el a vezért. Kettőjük együttműködésén múlik egy-egy rajtaütés sikere. A fiatalokkal is ő foglalkozik, a kiképzésüket irányítja és bevezeti őket a betyárkodás mesterségébe. Tapasztalatai és gyakorlottsága által a csoport egyik legfontosabb tagja.

 

A betyárbanda valamennyi tagja remek harcos, ám közülük is kiemelkedik a birkos, más néven a nagybotos. Ő volt a legjobb verekedő és a legerősebb személye a csapatnak. Pusztakezes harcokban, balta vagy fokos alkalmazásakor sokszor a személye húzta ki a csapatot a legforróbb helyzetekből is. Sokszor a vezér vagy a társ tölti be ezt a szerepet, hiszen a vezérségben a nyers erőnek mindig fontos szerepe volt. A fegyverek tartása és azok kezelése sosem okozott gondot a betyároknak. A tradicionális kézi fegyverekhez szinte mindannyian értettek, hiszen gyerekkoruktól használták őket. Ám a technika fejlődés a puskák megjelenését eredményezte. Ezeket azonban még a rendfenntartó szervek emberei sem tudták kiválóan kezelni, ezért nagy szerep jutott a betyárbandán belül a lövős-nek, más néven a mordályégető-nek. Ő jól képzett, fegyverekhez értő, remekül célzó személy volt, aki egymaga is el tudta dönteni az összecsapások sorsát. Rendszerint katonai múlttal rendelkező személy töltötte be ezt a „tisztséget”.

 

A rideg állattartás során a pásztorok legnagyobb segítsége a kutya volt. A hagyományos magyar pásztorkutyák komoly kihívást jelentettek a betyároknak egy-egy elhajtás vagy elkötés alkalmával. A gulya vagy a ménes őrzésével több esetben egész falkányi komondor vagy kuvasz volt megbízva, akik szó szerint életveszélyt jelentettek a hívatlan látogatóra, így a betyárokra is. Arról nem is beszélve, hogy pusztán ugatásukkal meghiúsíthatták a rajtaütést, riadóztatva a szendergő pásztorokat vagy vásárosokat. Éppen ezért jutott szerepe a pecér-nek, vagy kutyás-nak. Ő különös képessége által a legvadabb jószágokat is le tudta csillapítani és el tudta hallgattatni. Személye nélkülözhetetlen volt az állatszerző akciók során.

 

Ugyanezen tevékenységre specializálódott a paripás vagy másként fülbesúgó. Ő a legvadabb lovakat is meg tudta szelídíteni az elhajtás alkalmával, valamint a szürke marha bikákat is együttműködésre tudta bírni. Az ő szerepe is fontos volt az akciók során, hiszen egy megvadult bika őrjöngése könnyen a betyárok életébe kerülhetett volna. Tágabb értelemben a betyárbandákhoz tartozik a fentieken kívül a kojtorgó, aki a híreket hozza és viszi. A betyárok rajta keresztül tartják a kapcsolatot a külvilággal, ő a csapat hírforrása. Ugyanakkor az orgazdákat is ő keresi fel és beszéli le az üzletet.

 

A kéményleső az - az eltartott, aki rendszerint a csapatnak főz és vigyázza a rejtekhelyet, a kisebb-nagyobb bajos ügyeket intézi, az elkopott dolgokat helyrehozza, megjavítja vagy kicseréli.

 

A betyárok számtalan fegyverhez értettek, szinte mindent felhasználtak a harchoz, ami a kezük ügyébe került. Ostor, balta, fokos, kés, bot különösen kedvelt eszköznek számított körükben. A rajtaütéseket vagy támadásokat mindig előre elpróbálták, folyamatosan edzették egymást. A fegyveres harcon kívül a puszta kezes küzdelemhez is nagyon értettek, rendszeresen birkóztak és próbálták egymás erejét. Ezen gyakorlatoknak sokszor a pandúrok, zsandárok, katonák, pásztorok, kereskedők vagy falusi emberek látták kárát egy-egy összecsapás alkalmával.

 

A betyárok rendkívül kegyetlen harcosok voltak. Nem kértek, de nem is adtak kegyelmet. Ezt jól tudták azok is, akik szembekerültek velük. A csoporton belüli szereposztások mindenki által ismertek és kötelezően betartandók. A megszegésért súlyos következmény jár, de ugyanez vár a bőrfejűre akkor is, ha saját szerepét nem a legjobb képességei szerint tölti be. Az eddigiekből megállapíthatjuk, hogy a betyárok leginkább a pásztorok közül kerültek ki.

 

Vahot Imre útirajzának szavaiból megérthetjük, hogy miért is volt ez így. „Minthogy a hortobágyi puszta tömérdek barmai mellett őrt álló gulyás-, csikós-, kondás-, juhászgazdák és bojtárok egy egész dandárt, valódi gerilla-féle hadszerű csoportot képeznek: helyzetöknél, pusztai életöknél fogva néha-néha szilajabb, merészebb kicsapongásokat visznek végbe.

A német előtt a csikós és a haramia név egészen egy a csikósnak leggyöngébb oldala a lólopás, és ezt ő bűnnek sem tartja, miután meggyökerezett hite, hogy isten csak a magyart teremté lóra…”

 

A betyárbandák viszonya és kapcsolata a társadalommal

 

A társadalom és a betyárok világa közt szakadéknyi különbség tátongott. Szabályok, normák, elvárások, törvények, előírások, hagyományok és tradíció szabályozta azt a világot, amelyben a magyar társadalom, jelentős része élt a XIX. században. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan létezett és virágzott egy „betyárvilág”, amely köpött a szabályokra és a társadalmi normákra.

 

A betyár „csak úgy lehetett szabad ember, ha e társadalom keretéből kiszakadva, e társadalom börtönéből kitörve a vadon természet mélyére menekült, s ott alkotott sorstársaival egy másféle közösséget, egyre inkább feledésbe merülő, már megkopott ősi hagyományok, íratlan törvények szerint. Ezt a szabadságot egy érte vállalt rideg, komisz életforma mostohasága, bizonytalansága védelmezte s egy tudatosan lázadó magatartás, dac.”A betyárok valaha a normálisnak mondott társadalom részét képezték, amit így vagy úgy, de el kellett hagyniuk, fel kellett adniuk. Ez a feladás önkéntes vagy kényszerű is lehetett. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenféle kapcsolatot megszakítottak volna a társadalommal. Pontosan tudjuk, hogy rengeteg betyárnak családja volt, akiket rendszeresen meglátogatott, és akiknek az ellátásáról folyamatosan gondoskodtak. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ezek az emberek bizonyos okok miatt a társadalom szélére sodródtak, vagy kívül kerültek azon. Az a helyes kifejezés, hogy a betyárság a társadalom határán mozgott.

 

Az, hogy éppen „belépett a társadalomba” és elfogadta annak normáit és működési elvét, vagy kirekesztette magát, csakis tőle függött. A társadalom ugyanakkor nem helyezkedett egyértelmű álláspontra a betyárokkal kapcsolatban. A szűkebb környezete a betyárok tevékenykedési helyének sokszor segítette, támogatta, bújtatta a betyárt. S hogy miért tette ezt? Sokféle válasz lehetséges. Leginkább az önkéntesség és a kényszerűség váltogatta egymást. A bukott szabadságharc után a nép jó része valamiféle nemzeti ellenállót, a szabadságharc ügyének folytatóit látta a betyárokban. A falusiaknak elegük lett a német elnyomásból, az adókból, az idegen, magyarul sem tudó tisztségviselőkből. Örültek annak, ha az orrukra koppintott vagy megrövidítette őket a betyár. Valamiféle elégtétellel töltötte ez el őket. Azt látták, hogy van valaki a nép egyszerű fiai közül, akinek van bátorsága szembeszállni a hatalommal. Sok esetben nagyon is eredményesen. Együtt éreztek ezekkel a legényekkel, még ha olykor őket is megkurtították. Ugyanakkor féltek is a betyártól a falusiak és a pásztorok egyaránt. Messze volt a hatóság épülete, a perzekutorok, pusztázók nem értek oda a faluba vagy tanyára egyik percről a másikra. Ellenben a betyár mindig ott ólálkodhatott, sosem lehetett tudni, mikor és honnan tűnik fel, azt végképp nem, hogy milyen céllal érkezik. Jobb volt tehát barátságban vagy komázó viszonyban lenni velük.

 

A csárdák, tanyák és falusi kocsmák falába mindig be volt verve a „betyárszeg”, amelyre megrakott tarisznya volt akasztva. Az arra járó betyárnak csak le kellett emelni az ellátmányt és már távozott is. Ellenben ha a gazda megtagadta tőle azt, „ami jár”, akkor könnyen lángot vetett a nádtető. Ez a fajta kettősség végig megfigyelhető, ha a társadalom és a betyárok kapcsolatát vizsgáljuk.

 

A városi lakosság és a megye távolabbi részén élő lakosság már távolságtartóbb volt és egyértelműen a betyárok ellen foglalt állást. Bajkeverőknek, felforgató elemeknek tekintették őket, akiktől meg kell szabadulni, mert csak a baj van velük. Veszélyeztetik az utazást, a kereskedelmet, a vásárokat és az élet szinte minden területén kellemetlenséget okoznak. Az a betyárkép, amely napjainkban elfogadott, csak a nemzeti romantika eredménye. Ugyanakkor azoknak sincs egészen igazuk, akik peranyagok alapján, jogtörténészi munkát folytatva egyszerű „társadalmi potyadéknak”, kívülállónak, gonosztevőnek tekintik a betyárokat. Nyilvánvalóan a kép ennél sokkal árnyaltabb s az igazság most is valahol a kettő között lehet.
 

A betyárrá válás folyamata.

 

Hazánkban a betyárvilág kezdete a XVIII. század volt. A kuruc háborúk bukásával németellenes szegénylegények tucatjai választották a bujdosást. Ezzel párhuzamosan nőtt a földnélküli zsellérek száma, a földesurak erőszakkal sajátították ki földjeiket. Emellett elviselhetetlenné nőtt a jobbágyságra nehezedő teher, amit az államnak, egyháznak, földesúrnak és a megyének kellett fizetni. Nem csoda hát, ha sokan a könnyebbnek tűnő utat választották. Mégis azt lehet megállapítani, hogy a XIX. század második fele volt az, amikor a betyárság a legnagyobb lélekszámát érte el hazánkban. Ennek elsődleges oka a vesztett szabadságharc volt. A honvédekre, akik hazájukért és szabadságukért küzdöttek, sanyarú sors várt. Többeket kivégeztek, míg másokat hosszú börtönre vagy katonai szolgálatra kényszerítettek. Érthető módon a többség ezt nem akarta vállalni, ezért kényszerűségből bevette magát az erdők, nádasok, mocsarak végtelenébe, ahol kemény körülmények közt, de mégiscsak szabadon élhette világát.

 

A bécsi kormányzat igyekezett minden olyan személyt ellenőrzése alá vonni, akinek így vagy úgy, de köze volt a szabadságharchoz. Büntetésként külföldi sorkatonai szolgálatra rendelték a magyarokat. Ennek több célja is volt. Egyfelől ellenőrzés alatt tudták e személyeket, hiszen a katonai táborokban szigorú regulák szerint éltek, ahol a szökés lehetősége szinte kizárt volt. Másfelől a külpolitika helyzet és a Habsburg Birodalom katonai és politikai helyzete is olyan volt, hogy szükség volt a nagy létszámú katonaságra. A több éves, igen keserves és hosszú szolgálatból rengetegen nem tértek haza. Érthető, hogy nem szívesen vállalták e kötöttségeket a magyar férfiemberek. Ráadásul a kényszersorozások és erőszakos legényhurcolások is egyre gyakoribbá váltak, hogy meglegyen a kellő létszámú katona a császár vállalkozásaihoz. A hazaérkező hírek csak még elrettentőbb hatást váltottak ki az itthoniakból.

 

De a katonaság intézménye, a megtorlások és meghurcolások mellett a szociális nyomor és a gazdasági ellehetetlenülés volt a másik leginkább befolyásoló tényezője a betyárvilág kialakulásának. A szegény sorsú emberek, legfőképp a jobbágyok és pásztorok fiaiból váltak a leghíresebb betyárok. A pásztorok sokszor cimboráltak, barátkoztak a betyárokkal, mely több esetben a végzetüket is okozta. Rendszerint ők voltak az orgazdák vagy az üzletkötők, akik vevőt találtak a lopott portékának. Később aztán, mikor törvény előtt kellett volna felelni tettükért, maguk is inkább kereket oldottak és a hátukat mutatták a hatóságoknak. Ezzel a törvény és a hatóság emberei is tisztában voltak, de a köznép szintén tudott a turpisságokról. Az ő szemükben a betyár és a pásztor közt nem volt éles határ, sokszor átfedésben volt a kettő. Ezt jól példázza Tessedik Sámuel szarvasi lelkész azon írása, melyben kidolgozza az ideális falu tervét. Ebben a rendszabályokra vonatkozó részben a megbízhatatlan pásztorok fegyelmezéséről így ír: „Mindennemű pásztor mellé két gazda rendeltessék hetenként, kik a pásztoroknak csavargós útjukra jól vigyázzanak, és őket ahhoz tartsák, hogy a marhákat napjában kétszer illendőképpen megitassák, semminemű betyárt kik ki tanult tolvajok szoktak lenni, nálok meg ne szenvedjenek.” Az elbujdokolt, számkivetett ember aztán hamar társaság után néz az új körülmények között. Helyét megtalálva beilleszkedik egy betyárbandába, ahonnan aztán nincs kilépés vagy visszaút.

 

Az egymás utáni és egyre súlyosabb bűncselekmények elkövetésével az egyszerű bujdosóból, kóborlóból tudta nélkül is betyár válik. Betyár válik, mert azzá teszi sorsa, életmódja, társai. Félig-meddig törvényszerű, hogy ezen folyamat bekövetkezzék, amely szinte „futószalagon termeli” az újabb és újabb betyárbandákat a korban. De ha már betyárrá vált az ember, nem mindegy, hogy e társadalmi csoport mely részének válik tagjává. Nem mindenki lehetett ugyanis betyár. A betyároknak is megvoltak a fajtáik, amelyet hierarchikus viszony rendezett. A rangsor, amely a régi világot annyira rendezetté tette, még ebben a száműzött, társadalomból kivert világban is jelen volt és szervező erővel bírt. Vizsgáljuk hát meg e betyártípusokat és az egymáshoz fűződő viszonyukat.

 

A betyárok fajtái, típusai.

 

Mielőtt a témát mélyebben boncolgatnánk, fontosnak tartom leszögezni, hogy a betyárok mindig is élesen elkülönültek a zsiványoktól, tolvajoktól, banditáktól, egyszerű haramiáktól. Nem csak a nép különböztette meg őket e gonosztevőktől, hanem önmagukat is mindig elkülönítették tőlük. Éppen ezért a betyár egy karakterisztikusan kirajzolódó társadalmi jelenség, aki nem tűri, hogy összemossák az általa is lenézett és megvetett más bűnözői csoportokkal.

 

Ezek voltak a tolvajok, rablók, bitangok, haramiák, zsiványok és útonállók. A betyárok tehát élesen elkülönültek e csoportoktól.

 

A betyárok élén a lovas betyárok helyezkedtek el, akiknek híre több megyére is kiterjedt.88 Személyes bátorságuk, ravaszságuk, rátermettségük miatt a leghíresebb betyárok mind lovas betyárok kategóriájába esnek. Rózsa Sándor, Angyal Bandi, Zöld Marci, Sobri Jóska. Az utóbbi azért érdekes, mert Sobri sosem volt a szó szoros értelmében lovas, hiszen a források szerint lovagolni sem tudott. A dunántúli hegyekben, de kiváltképpen a Bakony rengetegében ennek nem sok hasznát vette volna. A nép mégis „lóra ültette” és hagyománya így maradt fent.

 

Ezen lovas betyárok kiterjedt orgazdahálózattal, besúgói és hírvivői rendszerrel rendelkeztek. Alattuk helyezkedtek el a puskás, vagy gyalog betyárok. Ők rendszerint katonaviselt emberek voltak, akik remekül értettek a lőfegyverek használatához. A betyárok hierarchiájában még ők is megbecsült, magas rangú csoportot képeztek.

 

A nép ajkán és faragásokon fennmaradt betyárkép leginkább az „igazi betyár”-nak állít emléket. Azokat a betyárokat nevezték így, akik leginkább megfeleltek azon sztereotípiáknak és elvárásoknak, melyeket a nép egy idő után a betyároktól elvárt. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a betyárvilág kiszélesedésével egyre több és több gonosztevő, közönséges bűnelkövető kezdte magát betyárnak nevezni. Ezzel több céljuk is volt, de legfőképpen a lakosság bizalmának megnyerése, melyet később kifosztásra, rablásra vagy prédálásra használtak fel. Ezeket az embereket az „igazi betyárok” szívből gyűlölték, hiszen rájuk vetettek rossz fényt cselekedeteikkel. Ezért ha ilyen „kapcabetyár”-ral találkoztak, annak kivétel nélkül halál lett a vége az egyik fél részéről.

 

Látható, hogy bizonyos elemek a betyárok nevével, hírével, nép körében betöltött státuszával megpróbáltak visszaélni. Ezen próbálkozásoknak azonban maguk a betyárok szabtak gátat, ügyelve hírükre, nevükre és az oly sokat emlegetett „betyárbecsületre”. Nem csak ez a pár betyárféle létezett a XIX. században. A frissen betyáréletre tért, még üldözött, a hatalom által számon tartott szegénylegényeket futóbetyár-nak nevezték. Ők még nem szívódtak fel a társadalomból, nem vetette ki egészen őket a törvény, mondhatni egészen újak voltak a betyárságban. S mivel körözték, keresték őket, folyton menekülniük, futniuk kellett. Innen a futóbetyár elnevezés. Létszámát tekintve talán mégis a „közönséges betyár”-ok voltak a legtöbben. Azokat nevezzük így, akik már ráálltak a betyárkodásra, azt életvitelszerűen űzték, ám bátorságuk, tetteik híre nem jutott el olyan messze földre, mint a lovas betyároké. Ők egész egyszerűen már „bedolgozták” magukat az új életmódba, elsajátították annak kisebb-nagyobb fogásait.

 

A fenn említett betyártípusok közt volt némi mozgási vagy átrendeződési lehetőség. Ezt a betyár maga képességei és érdemei alapján tudta változtatni. Általában az előrelépés figyelhető meg. Sisa Pista példája jól mutatja, hogy nemesből futóbetyárrá, majd úri betyárrá válhat az ember néhány év alatt. Ezen előmenetel gyorsasága a betyár virtusán, tetteinek „betyárosságán” múlott.

 

A merész, rafinált, bátor, jó szervezőkészségű betyárnak hamar híre ment, s már jöttek is a cimborák, a betyárbanda későbbi tagjai.

 

A betyárokról alkotott kép

 

A betyárok belső önképe

 

Ezen fejezet bővebb tárgyalása előtt szeretném tisztázni, hogy miért fontos ezzel a kérdéskörrel foglalkozni. Leginkább azért, mert egy társadalmon kívüli csoportról beszélhetünk, amit maga a többségi társadalom rekesztett ki. De az is előfordult, hogy néhány legény tudatosan fordult el a társadalmi keretektől és vállalta a sanyarú betyáréletet. Ezzel egyfajta értékítéletet alkotott. Nem volt hajlandó magára nézve kötelezőnek elismerni a társadalmi normákat. A betyár belső önképe, magáról, az individuumról alkotott képbe nem fért bele az, hogy szolgaként, elnyomottként tengesse mindennapjait a földesúri iga vagy az idegen országokban töltött katonaévek alatt. Sokkal többet adtak a személyes, az egyéni szabadságra, melyet egyre jobban megszerettek a betyárrá váló bujdosók. Számtalan betyárnóta vagy betyárballada örökíti meg e szabadság toposzát, annak idilli és romantikus voltát. Nem csoda, ha a kor betyárjai e szabadságot tekintették ismertetőjüknek. Önmagukról alkotott képükben is ennek volt a legnagyobb hangsúlya. A sajátos viszonyok közepette valami egészen új értékrend kezdett körvonalazódni a betyárok viselkedésében. Szépen lassan megalkották belső képüket önmagukról, amelyhez megpróbáltak a lehető legteljesebb módon igazodni. Mivel nem voltak teljesen elzárva vagy kirekesztve a társadalomtól, így pontosan tudták, hogy milyen a megítélésük a nép körében. Ők azonban nem törődtek a többségi társadalom véleményével, sokkal inkább saját hírnevüket tartották fontosnak.

 

A magyar szegénylegények sokszor nem fedték fel betyár mivoltukat, hogy kitudakolják, mit is gondol róluk a társadalom. Hallva a róluk szóló népköltéseket és az újságcikkeket, bizonyára sokszor mosolyogtak magukban. Ez a fajta betyár-kép, amelyet a társadalom akarva-akaratlanul is közvetített a betyárok felé, igazodási mintaként szolgált. A betyárok elkezdtek betyárosan viselkedni, betyáros tetteket véghezvinni, noha erre korábban nemigen vállalkoztak. Lassan, de biztosan formálódott azon belső énképük, amelynek elindítója a társadalom volt, ám a betyárok lelkében vert gyökeret és onnan is hozta meg gyümölcseit. Értékrendet, elvárásokat fogalmaztak meg önmagukkal szemben, hiszen a nép ilyennek látta, vagy ilyennek akarta látni saját betyárjait. A betyárok pedig tudattalanul is, de szép lassan elkezdtek ezen elvárásokhoz igazodni. És itt meg kell állunk egy pontra. Gondoljunk csak vissza arra, miért is szakadt ki a társadalomból a szegénylegény s vált betyárrá? Azért, mert a társadalmi normákat, szabályokat és elvárásokat nem akarta vagy nem tudta követni. Most pedig, immár kívülállóként, számkivetettként, társadalmon kívüliként mégis a társadalom hatása alá került. Annak elvárásai és normái bizony még betyárként is utolérik az embert.

 

Különös helyzet állt tehát elő. A társadalom és az egyén viszonya annyira összetett, ezer meg ezer szállal kötődnek egymáshoz, hogy azt az ember nem tudja könnyűszerrel elvágni vagy felbontani. Ezen kívül a betyárok mindig figyeltek arra, hogy a nép szemében és betyártársaik elő ők az „ideális betyár” képét láttassák. Arról már szó volt, hogy az egyszerű gonosztevőket mennyire elítélték és megvetették a betyárok. Továbbá kínosan ügyeltek arra, hogy még csak véletlenül se mossák össze őket ezen alakokkal. Ezzel ugyanis maguk is közéjük süllyednének s elvesztenék a „szegények pártolója, pásztorok barátja” képet, mely róluk kialakult.

 

Látható tehát, hogy a XIX. század második felében már körvonalazódtak azon „betyárkarakterek”, melyek etalonnak számítottak, s melyekhez igazodni ajánlatos volt, ha valaki betyárnak tekintette magát. Ez a „belső betyárkép” annyira meghatározóvá vált, hogy egymással szemben is elvártak bizonyos tetteket, magatartási formák követését a betyárok. Aki ezt nem cselekedte meg, azt társai kivetették maguk közül s a betyár címről is lemondhatott. Legfeljebb a megvetett és lenézett kapcabetyár titulusra volt ezután érdemes.

 

A betyárok megítélése a társadalom szemével

 

 A betyárok és a társadalom közti különös viszony vizsgálata felettébb érdekes. Másként fogalmazva úgy tehetnénk fel a kérdést: Hogyan látta az önmagából kivetett személyeket a társadalom? Elítélte és megvetette őket? Kívülállóként, törvényen kívülinek tekintette őket? Vagy vannak bizonyos cselekedetek és viselkedési formák, melyekkel a társadalmat megnyerhetik maguknak e személyek? A kérdések közül az utóbbira egyértelműen „igen” a válasz. A betyárokat a korabeli társadalom rendkívül vegyes megítéléssel fogadta. idegenkedtek tőlük és elutasították őket. A városlakók, akik sosem találkoztak közvetlenül a betyárokkal, csak újságokból, hírekből hallottak felőlük, bizony nem kedvelték és elítélték ezen „banditákat”. Ők a sajtó és a rendfenntartó szervek „szemüvegén” keresztül, látták a betyárokat. Nem érzékeltek különbséget gonosztevő és haramia, bűnöző és lator között. Mégis, valami elemi tisztelet és borzongás fogta el őket, ha a puszták, erdők e szilaj fiaira gondoltak. S hogy mennyire így volt ez, azt jól jelzi, hogy azt tekintették igazi, bátor betyárnak, aki a városba is be, mert jönni. Ebből tudhatjuk, hogy a városlakók nem igazán találkoztak betyárokkal, csak hírből, halmásból volt némi ködös elképzelésük róluk.

 

Megtudjuk azt is, hogy a betyárok döntően kerülték a várost. Így tehát a városlakók és a betyárok kapcsolata viszonylag egyoldalúnak és „laposnak” mondható. S hogy hogyan ítélték meg a városlakók a betyárokat? Úgy, ahogyan a korabeli sajtó láttatni akarta őket. Egyszerű gonosztevőnek tekintették őket, akik csak a bajkeveréshez értenek.

 

A magyarellenes Habsburg propagandának éppen kapóra jött a rendkívül rossz magyarországi közbiztonság, hiszen így a rebellis magyarokat könnyebben tüntethették fel barbárnak. Tudatosan terjesztették az átírt betyártörténeteket, mindezt persze saját céljaiknak és érdekeiknek megfelelően. S mint ilyeneknek, tömlöcben vagy bitón a helyük.

 

Egészen más volt a betyárság megítélése a falvakban és a tanyavilágban. Sokkal közvetlenebb és élménydúsabb kapcsolatról beszélhetünk. A falvak, tanyák népe megszokta, eltűrte a betyárok jelenlétét. Tudták, hogy fellépni ellenük úgysem tudnak, ha meg megpróbálják, annak csúnya vége lehet. A betyárokkal nem volt ildomos újat húzni. Könnyen elsülhetett a betyárpuska, lendülhetett a fokos. De a „vörös kakas” is felkúszott a nádtetős házakra, ha a betyárnak szilaj kedve támadt. A falvakban mindenki ismerte a mondást: „A betyár nem ismer se Istent, se embert, ha megvadítják.” Ezen szegény földhöz kötött emberek a betyárokat valamiféle „szükséges rossznak” tekintették. Megértették őket is, elfogadták helyzetüket, s hogy bizony „adózni” kell nekik is. Tisztelték őket, de félték is erejüket, kegyetlenségüket.

 

A korban még nem alakult ki az a romantikus betyárkép, amely napjainkban oly elevenen él az emberek fejében. A falvak népe is megsínylette olykor-olykor a betyárok rajtaütéseit, zsákmányszerző akcióit. Mégis valamiféle közelibb kapcsolat rajzolódik ki a szemünk előtt. A városi társadalom idegen, fényes, úri világa taszította a betyárokat. Szociálisan, társadalmilag, gazdaságilag más világ volt az. Mint az övék. Ők a föld népének fiai voltak. Egyszerű, szegény magyar parasztemberek utódai. Éppen ezért a falvakkal, tanyákkal való viszonyuk is egészen más volt. Míg a városi urak banditának, bajkeverőnek tartozták a betyárokat, a falusi népesség korántsem volt ennyire elutasító a velük szemben. Ez leginkább abból látszik, hogy sokszor együttműködtek a betyárokkal, támogatták azokat. A hosszú beszélgetések, élménybeszámolók alkalmával a föld népe megismerhette személyesen a betyárokat, így társadalomtudományi szempontból mindenképpen az ő elbeszéléseik és beszámolóik tekinthetők hitelesebbnek. Szemben a városi, propagandisztikus célú sajtóval, amely olyannak láttatta a betyárokat, amilyennek a hatalom akarta. Érdemes tehát a népdalok, népballadák és pásztorművészet világában kutakodnunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy látta és ítélte meg a társdalom e sajátos helyzetű „bajkeverőket”.

 

A betyárok megítélése a hatalom szemével A betyárvilág kialakulása egészen új kihívást jelentett a korabeli rendvédelmi szerveknek. Nagy létszámú és szervezett „bűnözői körök” lepték el a vidéket, a mocsarakat, nádasokat, erdőket. Ezek megfékezésére és hatósági kézre kerítése érdekében új rendvédelmi egységeket állítottak fel az országban, illetve a már meg lévő létszámát tovább duzzasztották. Ilyenek voltak a zsandárok, csendőrök, pusztázók, perzekutorok, „fogdmegek”. Ők katonaviselt, fegyverforgatásban járta emberek voltak, mégsem tudtak sokáig mit kezdeni a betyárokkal.

Meglepte őket az a „harcmodor” amit ezek használtak. Az újfajta kihívások, a településen kívüli bűnelkövetők felderítése és elfogása ugyanis teljesen új kihívásokat jelentett. Kezdetben nem is igen tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel a hatóságok. A XIX. századi Magyarországon végtelen erdősségek, nádasok, mocsarak terültek el, melyek remek rejtőzködő és búvóhelyet biztosítottak a társadalom kirekesztettjei számára. Ráadásul a falvak, tanyák lakói rendszeresen bújtatták és segítették a betyárokat, valamint erős ellenérzéssel viseltettek a „hatalom kutyáival” szemben. Jól tudjuk, hogy a pásztorok egyenesen bújtatták és cimboráltak a betyárokkal, sokszor egy-egy vállalkozás erejéig közébök is álltak. Szűcs Sándor szerint a pásztort csak az választotta el a betyártól, hogy az előbbi, dutyiba kerülvén, megtanulja a betyármesterséget cellatársaitól. Egy korabeli nóta ekképpen emlékezik erről: „Ha innen kiszabadulok, magam is betyárnak állok, Többé ide nem juttattok, Nyomomat se találjátok!”.

 

Hogy ezen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen viszonyokat felszámolják, úgynevezett „utazópasszust” állítottak ki, melyet mindenkinek magával kellett hordania. Személyigazolvány hiánya nélkül a falvak közt kóborló, vándorló egyének személyazonosságát a korabeli hatóságok csak igen nehezen tudták nyomon követni.

 

Ezen utazópasszussal több betyárnótában is találkozunk:

 

„Azt kérdezik mi a nevem, hol az utazólevelem? Megállj, zsandár megmutatom, csak a lajbim kigombolom! A lajbimat kigomboltam, pisztolyomat előkaptam, kettőt mindjárt agyonlőttem, ez az utazólevelem!”

 

Mivel számtalan halálos áldozatot követelt a betyárok és a rendfenntartó szervek közti összecsapás, a karhatalmisták nemigen kedvelték a betyárokat. Különbséget se igen tettek a különböző bűnelkövetők között, ám a betyárokat mégis valami különös tisztelet övezte a részükről. Azonban ha kézre kerítettek egyet, azt istenesen helybenhagyták és a börtönévek alatt „különös bánásmódban volt része”.

 

A hatalom azonban újabb baklövést követett el. Ezen kegyetlenkedés és sanyargatás eredménye az lett, hogy a betyárok szabadulásuk után még jobban gyűlölték a „karhatalmistákat” és még inkább kegyetlenül léptek fel velük szemben. Az egyre gyarapodó lélekszámú, mindinkább szervezett betyárság komoly ellenfélnek számított a korszakban. A Dél-Alföldön például a rendteremtés és fenntartás annyira kicsúszott a fegyveres erők irányítása alól, hogy Galíciából kellett odavezényelni Ráday Gedeont, hogy teremtsen valami rendet. Ő aztán tűzzel-vassal irtotta a betyárokat, melyben elsősorban kozák lovassági ezrede volt igazán hatékony. Ezen kozákok vették fel ugyanis a küzdelmet sikerrel, a magyar betyárokkal kegyetlenségben, kíméletlenségben, szilajságban és lovaglótudományban.

 

Az ő szegedi tartózkodása alatt több ezer embert nyelt el a szegedi várbörtön. Elég volt, ha csak a gyanú rávetült valakire, hogy betyárokat támogat, vagy velük cimborál, máris hosszú börtönévek vagy kivégzés volt a jutalma. Ezen véres terrort, önkényeskedést azonban a kormányzat is megelégelte és véget vetett Ráday rémtetteinek. Mikszáth Kálmán ezt írja a szegedi börtönökről: „Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak, szinte szégyenteljesebb, mint a garázdálkodás, amelyet véghezvittek.” Egy azonban biztosan kijelenthető: Ráday volt az a személy, akinek sikerül felszámolnia a dél-alföldi betyárvilágot, mely a legnagyobb létszámú és leginkább szervezett volt a korszakban. S hogy ezt milyen módszerekkel tette? Arról árulkodik, hogy több mint száz év elteltével hogyan él emléke a Gyula környéki nép ajkán.

A néprajzosok hasonló verseket gyűjtenek róla:

 

„Rádai, Rádai, verjen meg az Isten; Sohase segítsen belül a kilincsen! Három szegénylegény fogja le a szemed, Azok szabjanak rád túri szemfedelet, Az erdő árkába azok földeljenek!”.

 

A betyárkép átalakulása a nemzeti romantika korában A XIX. század meghatározó eszmeáramlata Európában a romantika volt. Ezen hatás alól Magyarország sem volt kivétel. A felvilágosodással szembeni érzések, érzelmek és értékek újbóli megjelenésének kora volt ez. A haza szeretete, a nemzet szolgálata és a hazafiasság megdöbbentő erővel törtek a felszínre. A bukott szabadságharc után, a Bach-rendszer elnyomása alatt különösen nagy hangsúlyt kaptak ezen érzelmek.

 

A reformkorban egyre jobban szerveződő nemzet megkonstruálta a maga hőseit, példaképeit. Az identitásképzés fontos alapja és előzménye volt ez a folyamat. Ebből a szerepkörből a betyárok sem maradtak ki. Az ő társadalmi helyzetük és tevékenységi körül alkalmassá tette őket arra, hogy nemzeti hősöket faragjanak belőlük, akik az elnyomókkal szemben a nemzeti ügyet szolgálják és a magyar nemzetet védelmezik. Érdekes párhuzam, hogy a balkáni népek „hajdúi” ugyanilyen szerepben tűnnek fel a korban. Általános jelentkező közép-európai és balkáni jelenségről van tehát szó. A nemzeti romantika átalakította, finomította és a maga képére kalapálta a betyárokat. Azokat a betyárokat, akiket korábban üldöztek és a pokolba kívántak a felsőbb társadalmi rétegek és a városi lakosság. Most viszont ez a városi értelmiségi réteg lesz az, aki felemeli, felkarolja a betyárok ügyét és a „nemzeti ellenálló” képében tüntetik fel.

 

A korabeli betyárok minden valószínűséggel nem értették ezt a különös fordulatot. Kiváltképp úgy nem, hogy közben az üldözésük és meghurcoltatásuk, kirekesztettségük továbbra is fennállt. Az egyszerű falusi nép betyárképében nem állt be gyökeres változás. Talán mert az ő betyárokról alkotott képük jóval árnyaltabb és színesebb volt, mint a városi népességé. Ők jobban ismerték és értették a betyárokat. Beleláttak mindennapjaikba, átélték megpróbáltatásaikat. Ugyanakkor a kor nagy eszmeáramlatainak változásából nemes egyszerűséggel kimaradtak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a falusi, tanyasi népesség döntő többsége még ebben a korban is analfabéta volt. Rájuk tehát nem hatott a korabeli sajtó „tudatformáló hatása”, nem érintette őket a kávéházak szellemi magaslatainak vitaköre. Ők egész egyszerűen azt a betyárt látták és ismerték, akivel időnként együtt ittak a csárdában. Nem értették és nem is érdekelte őket az urak véleménye vagy az új korok szellemisége. Az ő viszonyuk a betyársághoz többé-kevésbé állandónak és változatlannak mondható. Mégis, a városi társadalom, legfőképpen az értelmiség munkájának köszönhetően a betyárok üldözött számkivetettekből nemzeti jogaikat védő, öntudatos magyar ellenállókká váltak. Ez a szerepkör Bécs számára is elfogadható volt, hiszen a propagandisztikus újságcikkek segítségével a betyárokat karakteres magyar alakoknak ábrázolták, akikben sűrítve jelennek meg a tipikus magyar tulajdonságok és viselkedési minták.

 

A betyárok élete egyre inkább csodálnivaló és tiszteletreméltó létformává vált. Egyre több gyerek tanult az iskolákban a betyárok tetteiről, egyre több kávéházban példálóztak az urak a betyárok hősies nemzeti ellenállásáról. Ez a változás azonban feltűnően gyorsan, néhány évtized alatt ment végbe. S hogy milyen elsöprő erejű volt, azt remekül példázza, hogy napjaink betyárképe még mindig a nemzeti romantika korában meghonosodott állapotot mutatja. Ideológiák jöttek és mentek, diktatúrák emelkedtek fel és buktak el. Mindegyik megpróbálta a maga javára felhasználni a betyárokat. A kommunista évtizedek alatt például a „munkás-paraszt” osztály protezsálása együtt járt a betyárok felfedezésével. Az „öntudatos parasztot” látták a betyár képében az ideológusok, akik az elnyomó burzsoá, földesúri, kiváltságos osztályok ellen kezdték meg az „osztályharcot” a „nép nevében”. Nem véletlen, hogy a legtöbb magyar betyárfilm 1945-1990 között került a vásznakra. Ezek aztán döntően hozzájárultak a betyárok további ismertségének növeléséhez, s az idilli, „nemzeti ellenálló” karakter további erősödéséhez.

 

A romantika korában tehát gyökeresen átalakult és átértékelődött a betyárokról alkotott kép. Ez a toposz tartja magát napjainkig. Ehhez nagymértékben hozzájárultak a különböző ponyvairodalmak, melyek a XIX. században egymás után lepték el a piacot, átalakított, megkonstruált, hamis, torzképet mutatva a betyárokról. A szépirodalom és a népköltészet azonban mai napig ezt a romantika korában kialakult, helyesebben: kialakított „pozitív betyárképet” tárja az olvasó elé. Ezen írások tudatformáló és véleményalakító erején változtatni csak nagyon nehezen lehetne.

 

Így tehát úgy néz ki, hogy még hosszú ideig a „romantika betyárképe” fogja uralni a betyárokról alkotott véleményünket. S amíg ez így lesz, addig újabb és újabb csoportok fogják példaképnek tekinteni, vagy példaképül választani ezeket a betyárokat.